Talán mindannyian emlékeztek arra a szörnyű katasztrófára, amikor tavaly október 4-én átszakadt az ajkai timföldgyár vörösiszap-tározója, és ez a mérgező, lúgos, maró hatású iszaptenger elöntött hét települést. Bizonyára arra is emlékeztek, hogy gyűjtést indítottunk (akkor még a Hungarian Cultural and Leisure Club lelkes aktivistáiként) a károsultak megsegítésére.  

A pénzadományokon kívül azt kértük, hogy hozzátok el nekünk a még jó állapotú, de feleslegessé vált ruhákat, cipőket, játékokat, háztartási cikkeket, stb. Azt ígértük, hogy ezeket a holmikat „car boot sale”-eken (vásárokon) áruljuk majd, és az így befolyt pénzt juttatjuk el valamilyen formában a rászorulókhoz.

Így is tettünk, ami az alábbi pénzügyi eredménnyel járt:

pénzadomány 405 euro

eladások 618,6 euro

összesen 1023,6 euro

A kérdés az volt, hogy hogyan tudnánk úgy eljuttatni ezt a pénzt, hogy azzal valóban segíthessünk. Sajnos sok elbizonytalanító hírt kaptunk az adományok, segélyek elosztásáról, ezért nem akartuk ezt az összeget befizetni a „nagy kalapba”. Valamilyen személyes kapcsolatot kerestünk.

Ez időbe telt, de végül találtunk. Kiváló informatikusunk, Péter édesanyjának barátnője a devecseri plébánián dolgozik önkéntesként, így sok embert, sok tragédiát ismert. Ő ajánlott a figyelmünkbe három családot, akiknek minden támogatásra szükségük volt.

Mivel egy tavaszi hétvégén Magyarországra utaztam, közösen úgy határoztunk, hogy személyesen adhatom át az összegyűjtött pénzt a három családnak, képviselve ezzel mindenkit, aki a gyűjtéshez bármilyen formában hozzájárult. A találkozó lebonyolításában Péter szülei voltak segítségemre, köszönet nekik érte.

Eredetileg azt terveztem, hogy átadom a pénzt, néhány szót mesélek azokról a magyarokról, akik ebben az akcióban részt vettek, készül néhány fénykép, és gyorsan folytatom utamat sógorommal, aki elkísért. De nem így lett.

Ez a három család olyan szívbemarkoló szeretettel fogadott, látott vendégül, hogy továbbrohanásról szó sem lehetett.

Először végigkalauzoltak Devecseren: megmutatták a lezárt részeket, jártunk a halott utcákban, láttam az üres házak máig vöröslő falait, a már ledózerolt házak fájóan üres portáit, láttam a vörösderekú haldokló fákat, és végig az járt a fejemben, vajon milyen iszonyatot élhettek itt át az emberek és állatok azokban az órákban.

És később, amikor a frissen sütött finomságok mellett beszélgettünk, és ki-ki elmesélte, hol-hogyan érte utol az iszap, ki hogyan menekült, kit hogyan menekítettek, amikor láttam az iszapmarta sebhelyeket, bizony eltört nálam a mécses. De sírtak ők is. Nem tagadták meghatódottságukat, amikor meséltem a gyűjtésről, hogy hogyan fogtak össze az itteni magyarok, hogy sokan voltak akik megmozdultak, hogy segíthessünk.

Sokáig beszélgettünk, és én csodáltam tartásukat, méltóságukat, ahogy ezt a sorscsapást fogadták, és csodáltam küzdeni tudásukat, ahogy ebből a csapásból éppen felállni készültek.

Büszke vagyok arra, hogy ebben egy picinykét mi is segíthettük őket, és köszönöm mindenkinek, aki ebben az ügyben bármilyen mértékben, bármilyen formában mellénk állt.

Bogdánné Kálló Zsuzsanna

Vörösiszap katasztrófa Devecserben